A Hála Rózsaarany Kelyhe

Ma a hála rózsaarany kelyhébe néztem, és meglepetten tapasztaltam, hogy nem tele van. Azt hittem, csordultig telt már az életem során kapott áldásokkal, a szeretet morzsáival, a napfényes pillanatokkal. De mélyebbre nézve láttam, hogy az alján apró repedések vannak. Repedések, amiket a panasz, a sóhaj, az elégedetlenség cseppjei vájtak az idő során.

Észrevettem, hogy hajlamos vagyok a jót magától értetődőnek venni, a nehézségekre fókuszálni, mintha azok definiálnák a létezésem. Pedig a hála nem csak a nagy, látványos dolgokért jár. Ott van a reggeli madárcsicsergésben, a forró tea illatában, a szerettem arcán felvillanó mosolyban. Ott van minden lélegzetvételben, minden új napban.

A hála egy izom, amit edzeni kell. Minden nap tudatosan keresni a szépet, a jót, a könnyebbséget. Először talán nehéz, de ahogy egyre gyakrabban emeljük a tekintetünket a fény felé, úgy kezdenek eltűnni a repedések a kelhyünkből. A hála olyan, mint a gyógyító balzsam, ami lassan befolyik a sebekbe, és arannyá változtatja a fájdalmat.

Ma elhatároztam, hogy nem engedem tovább a panasz árnyékát a hála fényébe. Megtöltöm a rózsaarany kelyhemet a szeretet, a szépség, és a jó emlékezet cseppjeivel. Mert tudom, hogy a teljesség érzése belülről fakad, abból a képességből, hogy meglássuk és megköszönjük azt, amink van. A hála nem a birtoklásról szól, hanem a meglátásról. És ebben a meglátásban rejlik a valódi gazdagság.