A Hála Smaragd Nektárja

Az elvárás sötétkék tintafoltként terül szét a lelken, beszívva a fényt, elfedve a valóságot. Állandóan többet akarunk, jobbat remélünk, a jelen pillanat smaragdzöld ajándékát figyelmen kívül hagyva. Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a rózsa nem azért szép, mert tökéletes, hanem azért, mert kibontakozik. Minden egyes kinyíló szirmában benne rejlik az élet tökéletlensége, a szél tépte levelek, a perzselő napsugarak, a tüskék szúrása. De a rózsa nem a hiányra fókuszál, hanem a létezésére, a virágzásra.

Én is gyakran a jövő ígéretében éltem, elfelejtve, hogy a jelen az egyetlen valóságos időm. Egy napon, egy különösen nehéz időszakban, egy apró levél érkezett. Egy régi barátom írta, aki emlékezett egy apró szívességre, amit évekkel ezelőtt tettem neki. Szavai tele voltak hálával és szeretettel. Abban a pillanatban éreztem, ahogy a sötétkék tinta kezd feloldódni, ahogy a hála smaragd nektárja szétárad bennem. Nem a tökéletes jövő, hanem a múlt apró, szeretetteljes tettei hozták el a megkönnyebbülést. Azóta minden este, mielőtt álomba merülök, három dologért adok hálát. Nem nagyszerű dolgokért, hanem apróságokért: a madarak énekéért, egy kedves szóért, a napfényért az arcomon. Mert a hála nem a tökéletesség keresése, hanem a szépség meglátása a tökéletlenségben. A smaragd nektár pedig ott csorog minden nap, csak meg kell tanulnunk inni belőle.