A Hála Topáz Napfonata

A hála. Oly könnyen elfelejtett erény, mint egy napsugár egy borús napon. Pedig ott van, mindig ott van, a felhők mögött rejtőzve. Gyakran hallom az embereket panaszkodni, sorolva mindazt, ami hiányzik az életükből. Ritkán hallom őket felsorolni mindazt, amijük van.

Egy régi történet jut eszembe egy idős mesterről, aki egy szegény faluban élt. Az emberek gyakran keresték fel őt tanácsért, de sosem hagyták el elégedetten a kunyhóját. Mindig valami hiányzott, mindig valami nem volt elég jó. Egy nap a mester fogott egy kosarat, tele kavicsokkal, és mindenkinek adott egyet. "Ezt a kavicsot tartsátok magatoknál egész nap. Minden alkalommal, amikor hálát éreztek valamiért, szorítsátok meg a kavicsot."

A nap végén az emberek visszatértek a mesterhez. A legtöbben elfelejtették a kavicsot, vagy csak egy-kétszer szorították meg. Egy fiatal lány volt az egyetlen, akinek ragyogott az arca. "Én egész nap szorítottam a kavicsot, mester! Hálás voltam a napfelkeltéért, a madarak énekéért, a családom szeretetéért, az ételemért, a tetőért a fejem felett… mindenért!"

A mester elmosolyodott. "Látod? A hála nem egy nagy dolog, amit keresni kell. A hála apró pillanatokból áll, amelyeket észre kell venni és értékelni kell. A hála olyan, mint a topáz, ami a napfényben ragyog. Ha a szíved napfényben fürdik, minden ragyogni fog körülötted."

Azóta mindig, ha a hála elkerüli a gondolataimat, eszembe jut a lány és a kavics. Megállok egy pillanatra, és elkezdem számolni az áldásaimat. És hirtelen, a borús égbolt mögül előbújik egy napsugár, arany topázzá változtatva a szívemet. Talán érdemes ma neked is megpróbálnod. Meglehet, a te szíved is egy topáz napfonatra vágyik.