A Hála Türkiz Forrása

Talán az emberi lélek legszebb ékszere a hála. Nem az a felszínes, udvariasságból kimondott köszönöm, hanem az a mélyről jövő, türkizkék forrás, ami a szívben fakad. Egy csendes reggelen, mikor a nap sugarai táncot jártak a harmatcseppeken, azon kaptam magam, hogy a hiányra fókuszálok. Arra, ami nincs, ami nem sikerült. Mintha a lélek egy szürke köpenybe burkolózott volna. Ekkor eszembe jutott egy régi történet egy remetéről, aki egy sivatag közepén élt, mégis állandóan hálát adott. Megkérdezték tőle, miért ennyire boldog egy ilyen sivár helyen. Ő pedig azt válaszolta: „Mert van napfény, van árnyék, és van erőm, hogy mindkettőt elviseljem.”

Én is a napfényre és az árnyékra kezdtem figyelni. A szeretteimre, akik körülvesznek, a madarak énekére, a lélegzetem ritmusára. És lassan, ahogy a hála apró szikrái gyúltak, a szürke köpeny leolvadt. A lélek kitárta szárnyait, és a türkiz forrás kristálytiszta vízzel öntözte a szívet. Mert a hála nem csupán egy érzés, hanem egy döntés. Egy választás, hogy meglássuk a jót, még a nehézségek közepette is. És ha megtaláljuk ezt a türkiz forrást önmagunkban, soha többé nem fogunk szomjazni.