A Hála Türkizkék Oltára

Valahol a lélek mélyén, ott, ahol a csend hangosabb a szavaknál, bújik meg a hála. Nem a megszokásból kimondott köszönet, hanem az a mély, átható érzés, amikor a szív szinte kipattan a hálától, amiért lehetőségünk van megtapasztalni az életet annak minden árnyalatával. Sokszor a nehézségek közepette feledkezünk meg róla, pedig épp akkor van a legnagyobb szükségünk erre a belső fényre. Olyan ez, mint egy türkizkék oltár, melyet minden egyes hálaimával táplálunk. Minél többször gyújtunk rajta gyertyát, annál erősebb, ragyogóbb lesz a fénye, átvilágítva a sötétséget. Egy apró gesztus, egy kedves szó, egy gyönyörű naplemente – mind-mind alkalmak, hogy hálát adjunk. És ahogy a hála egyre jobban átjárja a lényünket, úgy válik az életünk egyre teljesebbé, örömtelibbé. Nem a birtoklásért, nem a sikerekért, hanem a létezésért, a tapasztalásért, a szeretetért. Mert a hála nem más, mint a szív legszebb dallama, egy örök ének, mely összeköt minket a mindenséggel.