A Hálátlanság Borostyán Burokja

Olykor a lélek elfelejti, honnan indult. Elveszik abban, amije van, a birtoklás illúziójában, és észre sem veszi, mennyi mindent köszönhet az Univerzumnak, a szeretteinek, saját magának. A hálátlanság finom hálóként borul ránk, mint a borostyánfa kérgére, lassan, szinte észrevétlenül, míg végül mozdulatlanná, érzéketlenné nem tesz.

Egy kislány volt, aki gyönyörű virágoskertben élt. Minden reggel madárcsicsergésre ébredt, a méhek zümmögésére, a virágok illatára. De ő sosem volt elégedett. Mindig azt kívánta, bárcsak még nagyobb kertje lenne, még szebb virágai, még hangosabb madarai. Soha nem látta a szépséget, ami körülvette, csak azt, ami szerinte hiányzott. Egy nap a kert elszürkült. A virágok lehajtották fejüket, a madarak elhallgattak, a méhek elrepültek. A kislány egyedül maradt a szürke, néma kertben, és ekkor döbbent rá, mit vesztett el. Nem a nagyobb kertet, nem a szebb virágokat, hanem a hálát, ami összekötötte őt a kerttel, az élettel. Akkor értette meg, hogy a hálátlanság nem csak elveszi, de el is szigetel.

Tanuljuk meg meglátni a jót, ami már a miénk. Érezzük át a napfény melegét, a víz hűsítő érintését, a szeretet gyógyító erejét. Mert a hála a kulcs a bőséghez, a boldogsághoz, a kapcsolódáshoz. A hálátlanság pedig a borostyán, ami rabul ejti a szívünket. Ne engedjük, hogy elszigeteljen minket a valódi forrásunktól.