A Hálátlanság Éjfekete Obszidiánja

Az éjszaka leple alatt, mikor a csillagok is elbújnak a felhők mögött, az a rideg érzés kúszik be a szívünkbe: a hálátlanság. Olyan ez, mint egy éjfekete obszidián kődarab, éles szélekkel, ami belülről hasogat. Nem látjuk a fényt, csak a sötétséget, a hiányt, azt, ami nincs meg. Elfelejtjük a számtalan apró áldást, a lélegzetvétel egyszerűségét, a napfény melegét az arcunkon, a szeretteink mosolyát.

Egy idős fa állt a hegytetőn, koronája az ég felé nyúlt, gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak. Száz év alatt sok vihart átélt, számtalan madárnak adott otthont, árnyékában vándorok pihentek meg. Egy nap azonban egy ember érkezett, és panaszkodni kezdett. "Mi haszna ennek a fának? Nem terem gyümölcsöt, csak árnyékot ad, ami a termőföldemet elveszi." Baltát ragadott, és csapkodni kezdte a fa törzsét. A fa nem szólt, nem panaszkodott. Egyszerűen csak lélegzett, ahogy mindig. Végül az ember kifáradt, és elment. A fa pedig állt tovább, várva a napfelkeltét, érezve a föld szeretetét.

A hálátlanság az az emberi gyengeség, ami elvakít, és nem engedi meglátni a valóságot. Elfelejtjük, hogy minden pillanat ajándék, minden találkozás lehetőség. Tanuljunk a fától: legyünk hálásak a létezésért, a természetért, a szeretetért, és ne engedjük, hogy a hálátlanság éjfekete obszidiánja elborítsa a szívünket. Mert a hála fénye elűzi a sötétséget, és utat mutat a boldogsághoz.