A Hálátlanság Fekete Obszidián Köve

Az élet olyan, mint egy gazdag szőttes, tele ragyogó színekkel és finom mintázatokkal. A hálatelt szív pedig a tű, mely ezt a szőttes tartja össze, mely értelmet ad a formáknak. Amikor elfelejtünk hálásnak lenni, a tű kiesik, a szálak elkezdenek foszlani, és a szőttes széthullik. Láttam ezt egy öregember szemében, akinek minden megadatott, mégis állandó elégedetlenség lakozott benne. Panaszkodott a reggeli kávé hőmérsékletére, a kertjében nyíló rózsák tökéletlenségére, sőt, a napfény túl erős ragyogására is. Elveszett a részletekben, abban, ami hiányzott, ahelyett, hogy a bőségre összpontosított volna, ami körülvette. Éreztem, ahogy a lelke lassan megkeményedik, ahogy a hálátlanság fekete obszidián köve egyre nagyobb helyet foglal el benne. Nem vette észre, hogy minden egyes sóhajjal, minden egyes panasszal egyre távolabb sodródik a lényegtől, az örömtől, a szeretettől, a kapcsolódástól. Pedig a hála egyszerű, mint egy gyermeki mosoly, mint egy lélegzetvétel. A hála a kulcs, mely kinyitja a szív kapuját, és beengedi a szeretet és a boldogság fényét. Ne feledjük, minden új nap egy új esély arra, hogy hálát adjunk, hogy észrevegyük a szépet, a jót, és értékeljük azt, amink van. Mert a hálátlanság a lélek rákfenéje, ami felemészti a boldogságot, és csak ürességet hagy maga után.