A Hálátlanság Fekete Obszidiánja

Egyszer egy öreg kertész élt egy apró faluban. Minden nap hajnalban kelt, és gondozta a kertjét, mely tele volt színes virágokkal és érett gyümölcsökkel. A falu lakói gyakran jöttek hozzá, kérve egy-egy almát, egy csokor virágot. Az öreg kertész mindig szívesen adott, örült, ha másoknak is örömet szerezhet a kertje.

Egy nap azonban a kertész szomorúan vette észre, hogy a falu lakói egyre kevesebbet köszönnek neki. Sokan elvitték a gyümölcsöt, a virágot, de egy szót sem szóltak, mintha az természetes lenne. Az öreg kertész szíve nehéz lett, mint a fekete obszidián. Érezte, hogy a hálátlanság sötétsége lassan beborítja a kertjét.

Egyik este, mikor a csillagok fényében ült a kertjében, megjelent előtte egy tündér. A tündér látta a kertész szívének fájdalmát, és így szólt: "Ne hagyd, hogy a hálátlanság elvegye a kedvedet! Az öröm, amit a kerted ad, az a te ajándékod a világnak. Adj továbbra is szeretettel, de ne várd el a köszönetet. A hálátlanság az ő terhük, nem a tiéd."

A kertész megfogadta a tündér szavait. Továbbra is gondozta a kertjét szeretettel, és adakozott örömmel. Nem várt el köszönetet, hanem a virágok szépségére, a gyümölcsök édességére összpontosított. És lassan a fekete obszidián, ami a szívét borította, elolvadt, és a helyét a szeretet és az öröm ragyogó fénye töltötte be. Mert rájött, hogy az igazi hálát nem másoktól kell várni, hanem önmagában kell megtalálni, a teremtés örömében.