A Hálátlanság Foszforeszkáló Algái

A tenger mélyén, ahol a fény már rég elfelejtett létezni, vibráló, foszforeszkáló alga telepek élnek. Lenyűgöző látvány, egyfajta földöntúli szépség, ám ha közelebb merészkedsz, rájössz, hogy ez a ragyogás valójában egy önző létezés velejárója. Az algák elnyelik a mélység ritka táplálékát, mindent maguknak követelve, sosem viszonozva a tenger adományait. Nem látják a felettük hullámzó víztömeget, nem érzik a napfény ígéretét, csupán a pillanatnyi szükségleteik számítanak.

És nem vagyunk-e néha mi is ilyenek? Elfelejtjük a hálát, a köszönetet, a visszajelzést. Kapjuk a szeretetet, az esélyeket, a lehetőségeket, és mindent természetesnek veszünk. Mintha járna nekünk. Mintha az univerzum tartozna. Elfelejtünk köszönetet mondani a napsütésért, a baráti mosolyért, a lélegzetvételért. Felsoroljuk a hiányainkat, ahelyett, hogy meglátnánk a gazdagságot, ami körülvesz. A hálátlanság mély tengerében vergődve, foszforeszkáló önzéssel ragyogunk, elszigetelve magunkat a valódi fényforrástól, a kapcsolódástól, a szeretettől. Pedig a hálatelt szív olyan, mint a part, ami visszaveri a hullámok erejét, és ajándékká szelídíti azt. Emlékezzünk hát arra, hogy minden lélegzet egy ajándék, minden találkozás egy lehetőség, és minden nap egy új esély a hálára. Ne legyünk foszforeszkáló algák a mélyben, hanem napfényben fürdő virágok a felszínen.