A Hálátlanság Gránit Szíve

A gránit sziklák néma tanúi az idő múlásának. Rideg felszínük mögött évmilliók története rejtőzik. Éppúgy, mint a hálátlanságban. Ez a kemény érzés, mely a szív körül páncélt képez, mintha attól félne, hogy megsebezhetővé válik.

Egy idős fa állt a hegyoldalban. Évtizedeken át védte a vándort a tűző naptól, gyümölcsöt adott a szegénynek, és otthont a madaraknak. Ám az emberek csak elvették, amit kínált. Nem köszönték meg az árnyékot, a gyümölcsöt, csak kivágták az ágait tűzifának, és megrágták a kérgét. A fa szívében lassan megkeményedett valami. Gránittá vált.

Egy nap egy vándor érkezett, aki leült a fa tövébe. Nem kért semmit, csak hálásan nézett a lombkoronára, érezve a fa energiáját. Ekkor a gránit szív repedezni kezdett. A fa lassan ráébredt, hogy nem mindenki jön elvenni. Néha elég, ha valaki egyszerűen csak ott van, és értékeli a létezésedet. A hála pedig, mint a napfény, lassan felolvasztotta a gránitot, és a fa szíve újra a szeretet melegével kezdett dobogni. A hálátlanság páncélja leomlott, és helyet adott a megbocsátásnak.