A Hálátlanság Gránit Szürke Börtöne

A hálátlanság néma, szürke börtön. Vastag falai gránitból épülnek, minden egyes tégla egy elszalasztott köszönet, egy figyelmen kívül hagyott áldás. Ott ül bent a lélek, bilincsben, észre sem véve a Nap sugarait, melyek olykor áttörnek a felhőkön.

Egy öreg fa mesélte, látta ő, ahogy egy fiatalember elhaladt mellette, kezében egy frissítő itallal. A fa árnyékot kínált neki, hűsítő menedéket a perzselő hőségben. A fiatalember megpihent, szusszant egyet, majd felállt és tovább indult, egyetlen pillantást sem vetve a fa felé, egyetlen szót sem szólva. A fa szomorúan sóhajtott, érezte a hálátlanság súlyát, mint egy láthatatlan pókhálót, ami befonja a leveleit.

Én is éreztem már ezt a súlyt. Amikor annyira belemerültem a saját vágyaimba, hogy elfelejtettem értékelni mindazt, ami már az enyém volt. Amikor a hiányra koncentráltam, ahelyett, hogy a bőségre összpontosítottam volna. Akkor éreztem, ahogy a gránit falak lassan körém emelkednek.

De van kiút. A hála a kulcs, ami kinyitja a börtön ajtaját. Egy apró „köszönöm”, egy szívből jövő elismerés, egy pillantás a szépre, ami körülvesz minket. Ahogy egyetlen apró virág is áttörheti a betont, úgy egyetlen őszinte hálaadás is képes repedést ütni a gránit falakon. Kezdjük el apránként bontani a falakat, tégláról téglára, hálaadásról hálaadásra, amíg a Nap végre bevilágítja a lelkünk mélyét.