A Hálátlanság Hamuszürke Ködfátyla

Észrevettétek már, milyen könnyen siklik el a szívünk a hála mellett? Mint egy vízfolyás, ami a kavicsokat simogatja, de nem időzik el egyiknél sem. Pedig a hála egy kapu. Kapu a bőséghez, a boldogsághoz, a mélyebb kapcsolódáshoz. Nem csupán a nagy dolgokért érdemes hálát adni, hanem a mindennapi apróságokért is: a felkelő napért, a madarak csicsergéséért, egy kedves szóért, egy meleg levesért.

Minap egy idős asszonnyal beszélgettem, aki egy kis, poros padon ült a parkban. Panaszkodott az egészségére, a magányára, a világ igazságtalanságaira. Hallgattam, és éreztem a szívemben, hogy a hála hiánya fedi be a lelkét, mint egy szürke ködfátyol. Kérdeztem tőle, van-e valami, amiért hálás tud lenni. Elgondolkodott. Hosszan. Végül, halkan, szinte suttogva azt mondta: "A szememért, mert még látok."

Abban a pillanatban a park fényesebb lett, a madarak hangosabban énekeltek, és az idős asszony arcán halvány mosoly jelent meg. A hála apró szikrája gyulladt ki a szívében, és a ködfátyol lassan oszladozni kezdett.

Próbáljuk meg mi is megkeresni a fényt a sötétben, a jót a rosszban, a szépet a csúnyában. A hála nem tagadja a nehézségeket, hanem segít meglátni, hogy a nehézségek mellett mennyi mindenért lehetünk hálásak. Engedjük el a hálátlanság ködfátylát, és engedjük, hogy a szívünket a hála melegsége járja át! Mert a hála a lélek tápláléka, a boldogság kulcsa, és a szeretet legtisztább kifejeződése.