A Hálátlanság Obszidián Szele

A hálátlanság… sokszor egy észrevétlen, finom szellőként kúszik be a szívünkbe, majd lassan, de biztosan jeges, obsidián viharrá válik. Emlékszem egy idős kertészre, akitől a legszebb rózsákat kaptam valaha. Minden alkalommal, amikor meglátogattam, elárasztott virágaival, és én persze mindig megköszöntem. Ám valahol mélyen, talán megszoktam a nagylelkűségét. Talán azt hittem, ez a dolgok rendje. Egy napon, sietve mentem, elvettem a rózsákat, és elfelejtettem megköszönni. Ahogy távolodtam, éreztem, valami megváltozott. A levegő nehezebb lett, és a rózsák mintha elvesztették volna a színüket. Visszanéztem, és láttam a kertész arcán egy árnyékot, ami sokkal mélyebb volt, mint a naplemente. Megértettem. A hála nem csupán egy udvariassági forma. Ez egy energiaáramlás, egy láthatatlan kötelék, ami összeköt minket. Ha megszakítjuk ezt a köteléket, nem csak a másikat fosztjuk meg a megerősítéstől, hanem a saját szívünket is megkeményítjük. Attól a naptól kezdve, minden ajándékot, minden gesztust, minden kedves szót mély hálával fogadok. Nem felejtem el, hogy minden, amim van, valahol máshonnan érkezett, és hogy a hála az egyetlen módja annak, hogy valóban megbecsüljem azt, amim van. Mert a hálátlanság nem csak a másik iránti tiszteletlenség, hanem a saját lelkünk elleni merénylet is.