A Hálátlanság Ólom Szürke Felhői

A hálátlanság… furcsa érzés. Nem annyira feltűnő, mint a düh lobogása, vagy a félelem hideg szele. Inkább egy nehéz, ólom szürke felhő, ami lassan telepszik a szívre. Nem robban, nem zúg, egyszerűen csak elnyomja a fényt. Emlékszem, egy régi történetre, egy idős kertészről, aki nap mint nap gondozta a rózsáit. Szerette a színeiket, az illatukat, a töviseiket is, mert tudta, azok védik a szépségüket. Egy nap egy gazdag ember megirigyelte a rózsáit, és felajánlott érte rengeteg pénzt. A kertész kelletlenül beleegyezett. Az új tulajdonos, miután a rózsák az övéi lettek, elkezdte szidni őket. Túl sok tövisük van, a színük nem elég élénk, az illatuk nem elég erős. A rózsák elhervadtak. Nem a napfény hiányzott, nem a víz, hanem a hála melegsége. A hála az, ami táplálja a szépséget, ami virágzásra készteti a szívet. Amikor elfelejtünk hálát adni a legkisebb ajándékokért is, a napfelkeltéért, egy kedves szóért, egy baráti ölelésért, akkor az ólom felhők egyre sűrűbben gyülekeznek felettünk, és a lélek lassan megfagy. Nézzünk ma fel az égre, és keressünk egy apró kék foltot a felhők között. Lélegezzük be a reményt, és adjunk hálát mindenért, ami jó. Mert a hála az a kulcs, ami kinyitja a szív kapuit a boldogság előtt.