A Hálátlanság Ónix Tövisei

Volt egyszer egy vén fűzfa a folyóparton. Évszázadok során gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, ágai pedig a víz felett hajladoztak, menedéket nyújtva a halaknak és madaraknak. Az emberek is gyakran megpihentek árnyékában, hálásan élvezve a hűvös levegőt és a csendet. A fűzfa boldog volt, mert érezte, hogy hasznos.

Egy nap azonban egy fiatalember érkezett. Elképedve nézte a fa hatalmas törzsét, és nem a szépségét látta, hanem a hasznot. "Ebből mennyi faanyag lenne! Mennyi pénzt lehetne keresni vele!" – gondolta. Kíméletlenül elkezdte vagdosni az ágakat, figyelmen kívül hagyva a fa fájdalmát és könyörgését, amit a szél zúgásába rejtett.

A fűzfa szomorú volt, de nem haragudott. Tudta, hogy mindenki a saját útját járja, és a fiatalember valószínűleg nehéz helyzetben van. De ahogy a napok múltak, és a fiatalember egyre többet vett el, a fa érezte, hogy valami megváltozott benne. A szeretet és a nagylelkűség helyét egy sötét, szúrós érzés váltotta fel. A hálátlanság ónix tövisei nőttek ki a szívében.

Lassan elkezdett aszalódni, a levelei elszáradtak, a víz nem táplálta többé gyökereit olyan bőségesen, mint régen. A folyó mellé járók megkérdezték mi történt vele, szomorúan megjegyezték, milyen hálátlan az emberiség, amiért nem becsüljük a természetet. A fűzfa elgondolkodott. Vajon a hálátlanság mérge őt is megfertőzte? Vajon az, hogy a fiatalember nem volt hálás, feljogosította őt arra, hogy ő se legyen az az ajándékokért, amiket az élettől kapott? Rájött, hogy a hálátlanság, akár adja, akár kapja az ember, mindkét félnek árt. Elhatározta, hogy elengedi a fájdalmat, és emlékezni fog mindarra a szépre, amit kapott