A Hálátlanság Pirit Rozsdája

Érzem a súlyát. A Hálátlanság sötét köpenyét, ami lefojtja a lelkem. Nem egy konkrét dolog hiánya ez, hanem egy általános elégedetlenség, egy makacs ragaszkodás ahhoz, ami *nincs*. Mintha az univerzum tartozna nekem valamivel, valami megfoghatatlan, kimondatlan dologgal. Pedig, ha körbenézek, látom a bőséget. A lélegzetemet, a napfényt a bőrömön, a szeretteim mosolyát.

Egy régi történet jut eszembe. Egy szegény parasztember elment a bölcshöz, panaszolva a sorsát. Azt mondta, semmije sincs, éhezik, fázik, és az élete tele van szenvedéssel. A bölcs azt mondta neki: "Adj el egy szemedet. Gazdag leszel, mert kapsz érte pénzt." A paraszt felháborodottan tiltakozott. "Adj el egy kezedet!" - javasolta a bölcs. "Dehogy adom!" - kiáltotta a paraszt. A bölcs ekkor rávigyorgott: "Látod? Milyen gazdag vagy! Csak nem veszed észre, mert a hiányra koncentrálsz, nem arra, amid van."

Én is ebbe a hibába esem. Elfelejtem, hogy a jelen pillanat maga a legnagyobb ajándék. A Pirit, amit magamhoz szorítok, lassan rozsdásodni kezd a kezemben. A fényessége eltűnik, mert nem becsülöm azt, amim van. Ma elkezdem gyakorolni a hálát. Minden apró dologért, minden lélegzetért, minden pillanatért. Talán így, apránként le tudom venni ezt a súlyos köpenyt, és megláthatom újra a világ szépségét, a saját életem gazdagságát. Talán akkor a Pirit is újra ragyogni kezd.