A Hálátlanság Rozsda Szíve

Az ösvény, melyet járunk, néha poros és göröngyös, tele kövekkel, melyek botlásaink emlékezetére intenek. Könnyű ilyenkor elsiklani a finom virágok felett, melyek a kövek között is utat törnek maguknak a fény felé. Elfelejtkezünk a meleg napról, ami erejüket adja, és a lágy szellőről, ami illatukat hordozza felénk.

A hálátlanság nem más, mint ez a vakság, ez a szívünkön képződő rozsda, mely eltakarja előlünk a jót, a szépet, a kegyelmet. Nem látjuk a szerető kezeket, melyek támogatnak, nem halljuk a biztató szavakat, melyek erőt adnak. Csak a hiányra, a fájdalomra, a nehézségekre fókuszálunk.

Egy öregember ült a folyóparton, s gyöngyöt fűzött. Nem drága kövekből, hanem apró, közönséges folyami kagylókból. Egy arra járó fiatalember megkérdezte tőle: "Miért vesztegeti az idejét ilyen értéktelen dolgokra?" Az öreg bölcsen ránézett, és így felelt: "Fiatal barátom, te csak a kagylót látod. Én pedig mindazt a csodát látom, ami elvezetett idáig. A vizet, mely a kagylókat hordozta, a napot, mely melegítette őket, és az időt, mely lehetővé tette, hogy létezzenek. Mindezek benne vannak ebben az egyetlen gyöngysorban."

A hálátlanság elvág a forrástól, mely táplál minket. Elszigetel minket a világtól, és magunkra hagy bennünket a sötétben. Engedjük, hogy a hálátlanság rozsdája lekopjon szívünkről, s ragyogjon fel újra a hála napfénye! Kezdjük azzal, hogy ma megköszönünk valami egészen apró dolgot. Egy mosolyt, egy lélegzetet, egy csésze teát. Talán épp ebben a pillanatban kezdődik a gyógyulás.