A Hálátlanság Rozsdamarta Béklyói

Éreztem, ahogy a nap sugarai megcsillannak az arcomon, de a szívem mélyén mégis sötétség uralkodott. Ajándékot kaptam, olyat, amire régóta vágytam. Egy lehetőséget, egy esélyt a kiteljesedésre. De ahelyett, hogy örülnék, a hiányát éreztem annak, ami még nem volt. Az elvárásaim béklyóba zárták a hálát.

Láttam magam előtt egy ösvényt, melyen apró kavicsok hevertek. Ahelyett, hogy a tiszta égboltot és a virágzó fákat csodálnám, azon bosszankodtam, hogy nem sima a talaj. Nem a megtett útra figyeltem, hanem arra, ami még hátra volt. Nem a gyönyörű virágokra, csak a következő kanyarra.

Egy régi bölcs azt mondta: "A hálátlanság olyan, mint egy rozsdamarta béklyó, mely a lelket fogva tartja, megakadályozva, hogy szárnyalhasson." És milyen igaza volt! Amikor a hálátlanság mérge átjárja a lényemet, nem látom a jót, csak a rosszat. Nem érzem az áldást, csak a hiányt.

Meg kellett állnom, mély lélegzetet vennem, és emlékeznem. Emlékeznem arra, hogy milyen sok mindenért lehetek hálás. A szeretteimért, az egészségemért, a lehetőségért, hogy létezhetek. És ahogy elkezdtem felsorolni ezeket a dolgokat magamban, a sötétség lassan oszlani kezdett, és a szív szívében a fény kezdett pislákolni. Mintha a hálátlanság rozsdamarta béklyói egyenként esnének le a lelkemről.

Tanulság: Ne feledd, hogy a hála a kulcs a szabadsághoz. A hála a híd a hiány és a bőség között. A hála a fény, mely elűzi a sötétséget. Légy hálás mindenért, ami van, és akkor a lélek szárnyalni fog!