A Hálátlanság Rozsdaszínű Béklyói

Néha, a lélek kertjében a hálátlanság gyökerei mélyre hatolnak. Egy rozsdaszínű béklyó, mely lassan, alattomosan szorítja össze a szívet. Észre sem vesszük, hogy a napfény áldásai elhalványulnak, s ahelyett, hogy a virágok illatát éreznénk, csak a föld szagát, a hiányt szívjuk magunkba. Volt egyszer egy asztrológus, aki Jupiter áldásait fürdőzve, magától értetődőnek vette a bőséget. Elfelejtette, hogy a csillagok állása változik, és a kegy múlandó. Panaszkodott a kisebb kellemetlenségekre, arra, hogy a tanítványai nem elég figyelmesek, a horoszkópjai nem elég népszerűek. Ahelyett, hogy hálás lett volna az ajándék látásért, a tudásért, a lehetőségekért, a hálátlanság köde borította el a lelkét. Egyszer, egy éjszaka, a Jupiter elsötétült az égen. Nem tűnt el, de a fénye megkopott, mintha fátyol takarná. Az asztrológus megijedt. Rájött, hogy a hálátlanság rozsdája megmérgezte az áldást. Elkezdett hálát adni mindenért: a reggeli napfényért, a madarak énekéért, a barátai mosolyáért, a tanítványai igyekezetéért. És ahogy a hála lángja újra fellobbant a szívében, a Jupiter fénye ismét ragyogott, erősebben, mint valaha. Mert a hála nem csak egy érzés, hanem egy varázsige, mely megnyitja az univerzum kapuit, és visszatükrözi a bőséget. Ne feledjük hát, hogy a hálátlanság rozsdája lassan őrli fel a legnagyobb áldásokat is.