A Hálátlanság Sárkányfog Vetése

A hálátlanság alattomos sárkányfog, mely a legtermékenyebb talajban is képes kikelni. Észrevétlenül lopja be magát a szívbe, és egyre mélyebb gyökereket ereszt. Kezdetben csupán apró szúrós érzés, talán egy halk sóhaj, ami a „több” után vágyakozik. Aztán lassan, de biztosan elkezdi eltorzítani a valóságot. Ami van, az nem elég, ami kaptál, az kevés, ami a tiéd, az értéktelen.

Évekkel ezelőtt egy idős asszonnyal találkoztam egy eldugott kis faluban. Rengeteg gyermeke volt, mind felnőttek, sikeresek, jó emberek. Mégis, arcán sosem láttam mosolyt. Amikor megkérdeztem, mi a bánata, azt felelte: „Senki sem látogat meg. Senki sem törődik velem.” Pedig tudtam, hogy a gyerekei rendszeresen küldenek pénzt, telefonálnak, és ha tehetik, meglátogatják. De az ő szívében már a hálátlanság sárkányfogai nőttek hatalmasra, eltakartak mindent, ami jó és szép volt.

Emlékeztessük magunkat minden nap a Nap ragyogására, a madarak énekére, a szeretteink mosolyára. A hálátlanság sötétségében ugyanis a lélek elsorvad, elfelejti a valóságot, és egy önző, keserű világgá válik. Öntözzük inkább a hálát, hogy virágba boruljon a szívünk kertje. Metszegessük a sárkányfogakat, amíg még kicsik, mielőtt eluralják a lelkünket. Mert a hálátlanság nem más, mint a saját boldogságunk elleni orvtámadás.