A Hálátlanság Sivatagi Homokvihara

A hálátlanság néma sivatag. Egy végtelennek tűnő, sivár táj, ahol a szív szomjazza az elismerés harmatát, de csak a hiány perzselő szele fújja arcába a homokot. Emlékszem, egykor én is bolyongtam ezen a vidéken. Megkaptam, amit akartam, ám sosem volt elég. Mindig a következő csodára, a következő elismerésre vágytam, elfelejtve megállni és meglátni a jelen ajándékait. Mintha egy láthatatlan erő hajtott volna, hogy mindig többet, mindig jobbat akarjak.

Egy nap, egy öreg nomádot pillantottam meg a távolban. Magányosan ült egy dűne tetején, és a lenyugvó nap aranyló fényében fürdött. Odamentem hozzá, és panaszkodni kezdtem a sorsomra, arra, hogy sosem vagyok elégedett. Az öreg mosolygott, és egy marék homokot nyújtott felém. "Nézd" - mondta - "ez a homok a bőséged. Számtalan apró szemcse, mindegyik egy ajándék, egy lehetőség. De ha állandóan a távolba tekintesz, a horizonton túlra, nem fogod meglátni a szépséget, ami a tenyeredben van. A szél el fogja fújni, és csak a hiány marad."

Akkor értettem meg. A hálátlanság nem más, mint a jelen pillanatának elutasítása. Az az illúzió, hogy a boldogság valahol máshol, valahol később vár ránk. De a boldogság itt van, most, a legapróbb dolgokban is. A reggeli napfényben, egy kedves szóban, egy csésze meleg teában. Elég csak megállni, és észrevenni. Azóta minden nap gyakorlom a hálát. Minden este leülök, és felsorolom, miért lehetek hálás. És a sivatag lassan virágba borul. A homokvihar elcsitul, és a szívemben béke honol.