A Hálátlanság Szívtelen Kőszobra

A hálátlanság, ez a szívtelen kőszobor, oly sokszor ott áll lelkünk kertjében, árnyékot vetve a legszebb virágokra is. És nem látjuk. Megszokjuk a hidegét, a merevségét. Pedig ott van, napról napra növekszik, táplálkozva a mindennapi áldások feledéséből. Egy mosoly, egy napsugár, egy kedves szó – mind elillan a kő ridegségén, nyomot sem hagyva.

Emlékszem egy régi történetre, egy öreg kertészre, aki minden reggel köszönetet mondott a földnek, a víznek, a napnak a virágokért. Az emberek kinevették, bolondnak tartották. Ám a kertje virágzott, pompázott, messze földről csodájára jártak. Egyszer megkérdezték tőle, mi a titka. Ő csak mosolygott, és egy marék földet adott a kezükbe. "Érezzétek át" - mondta. "Érezzétek a hálát minden egyes apró dologért, ami körülvesz benneteket."

Akkor értettem meg, hogy a hálátlanság nem más, mint egy szemüveg, mely befedi a szívünk lencséjét. Eltakarja a szépet, a jót, a szeretetet. És ha nem töröljük le ezt a szemüveget, soha nem fogjuk igazán látni a világ csodáit, és soha nem fogjuk igazán értékelni azt, amink van. Nézzünk ma szét, és keressük meg azt a kőszobrot lelkünk kertjében. Talán épp egy őszi falevél zizegése, vagy egy csésze tea gőzölgése segít eltörölni a hálátlanság szemüvegét. Érezzük a hálát, és a kő megolvad, virággá változik.