A Hallgatag Fa Belső Hangja

Mélyen legbelül mindannyian hordozunk egy olyan teret, ahol a külvilág zaja elhal, és csupán a saját lényünk halk suttogása hallatszik. Olykor azonban ez a suttogás is elnémul, elnyomják a sürgető feladatok, az elvárások súlya, a félelem visszhangjai. Mintha egy hatalmas, hallgatag fa lennénk, melynek ágai az ég felé törnek, gyökerei a föld mélyébe kapaszkodnak, de a törzs belsejében üresség tátong. A külcsín tökéletes lehet, de a belső forrás elapadni látszik.

Ez az állapot nem a lustaság vagy a közömbösség jele, hanem inkább a túltöltöttségé, a túlterheltségé. A lélek kiált, pihenésre vágyik, de az egó sürget, a modern élet rohanása hajt. Ekkor elfelejtjük, hogy a legmélyebb bölcsesség nem a külső keresésben rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk meghallani saját szívünk dobbanását. Mintha a fa elfelejtené, hogy az éltető nedvet nem a koronája gyűjti, hanem a gyökerei szívják fel a földből.

Ahogy Vénusz retrográd mozgása arra ösztönöz, hogy újraértékeljük kapcsolatainkat és értékeinket, úgy a hallgatag fa metaforája is arra hív minket, hogy forduljunk befelé. Nem kell azonnal nagy változásokat eszközölni. Elég, ha leülünk csendben, és figyeljük a légzésünket. Elég, ha megengedjük magunknak a semmittevést, a gondolatok áramlását anélkül, hogy azonnal cselekednénk. Elég, ha visszatérünk a gyökereinkhez, a tiszta forráshoz, mely mindig is ott volt, csak elfeledtük a befelé vezető utat.

A hallgatag fa belső hangja nem harsány, nem követelőző. Lágyan szól, akár egy szélcsendes éjszakán a levelek susogása. Arról mesél, hogy kik is vagyunk valójában, milyen vágyak, félelmek rejlenek bennünk, és milyen irányba kellene indulnunk. Ne féljünk meghallani ezt a hangot, még akkor sem