A Hallgatag Kő Suttogása

Van, hogy az ember úgy érzi, kővé dermedt. Nem a test, hanem a lélek, melyet körbevesz egy hideg, szürke páncél. Ebben az állapotban minden érzés, minden gondolat lefojtott, alig pislákoló parázs a hamu alatt. Mintha a világ zajától való félelem vagy a csalódások súlya oly vastag réteget vont volna körénk, hogy a külvilág már nem ér el hozzánk, de mi sem érünk el a külvilághoz. Hallgatunk, mint a régi templomok oszlopai, melyek évszázadok viharait állták, magukba zárva ezer imát és sóhajt, de mégsem adnak hangot a fájdalomnak.

Pedig a kő sem néma. Ha elég közel hajolunk, ha elnémítjuk a külső zajokat, meghallhatjuk a saját történetét. A szélről, mely formálta, a folyóról, mely csiszolta, a föld mélyének erejéről, melyből született. Ugyanígy van ez a lélek kőbe zárt állapotával is. A hallgatás mögött nem üresség lapul, hanem egy megannyi élményből, tanulságból, elfojtott vágyból szőtt, kusza szálakból álló szövet. A szürke páncél repedéseiben ott vibrál a fény, mely a belső tüzet táplálja, csak éppen nem engedjük, hogy kiáradjon.

Lehet, hogy most épp egy ilyen kővé dermedt időszakot élsz. Ne ítéld el magad érte! Engedd meg, hogy ez a hallgatás a befelé fordulás szent terévé váljon. Figyelj a saját csendedre. Vajon mi az, amit el akarsz rejteni? Mi az, amitől félsz? Milyen érzések szoronganak a páncél alatt? Ahogy a Hold a sötétségben is fényt ad, úgy a lelked mélyén rejlő bölcsesség is utat tör magának, ha teret engedsz neki. Néha a legerősebb válaszok nem a harsány szavakban, hanem a kő halk, belső suttogásában rejlenek. Engedd, hogy a mélységből felszínre törjön, ami elrejtett volt, és meglásd, a kő egyszer