A Hallgatag Magány Láthatatlan Szövete

Léleknapló. Ma a magányról elmélkedem, nem arról, ami elválaszt, hanem arról, ami összeköt. Évekkel ezelőtt, egy télbe hajló őszi estén, amikor a fák már csak csontvázukkal álltak az ég felé, egy kis falucska szélén sétáltam. A köd nehéz takaróként borult a tájra, és én, a fázós csendben, azt éreztem, egyedül vagyok a világon. A gondolataim, mint kóbor kutyák, kergetőztek a fejemben, mindegyik egy-egy múltbeli elvágott szállal, egy-egy be nem teljesült reménnyel. Ekkor pillantottam meg egy idős asszonyt a padon, aki a ködbe révedt. Nem mozdult, csak ült, mintha ő is a táj része lenne. Megálltam. Nem szóltunk egy szót sem, mégis éreztem a jelenlétét, és ő talán az enyémet. A különálló világunk, a különálló magányunk valahogy mégis összeért abban a pillanatban, egy láthatatlan, finom szövetté vált. Nem kellett magyarázni, nem kellett megérteni. Csak lenni.

Azt hiszem, sokszor tévedünk, amikor a magányt egy hiányzó darabként éljük meg. Pedig talán épp ez az az állapot, amikor a legtisztábban hallhatjuk meg a saját lényünk suttogását, a saját igazságunk halk dallamát. Mint a Jupiter retrográdja, ami befelé fordítja a figyelmünket, és arra invitál, hogy a külső csillogás helyett a belső gazdagságot fedezzük fel. A magány nem mindig a hiányról szól, hanem a teljességről, arról a pillanatról, amikor önmagunkkal vagyunk teljes harmóniában. Amikor a világ zajos forgataga elhalkul, és a belső csend ölében megpihenhetünk. Ekkor értjük meg, hogy bár különállóak vagyunk, mégis mindannyian ugyanabból a szálból szőtt, láthatatlan háló részesei vagyunk. Ahol a magány nem elválaszt, hanem egy mélyebb szinten összeköt. Megmutatja, hogy a csendben is van erő, és a különáll