A Hallgatag Várható Szeme

Minden lélek hordoz magában egy hallgatag várakozást. Nem az a fajta sürgető türelmetlenség ez, ami a mindennapokat szövi át – az a gyötrő hiányérzet, amit a megszerzendő tárgyak vagy a beteljesítendő vágyak keltenek. Sokkal inkább egy mély, ősi rezdülésről van szó, ami a lélek legmélyebb zugából ered, és egyfajta békés készenlétet sugall. Ez az a pont, ahol az Ego harsány követelései elhallgatnak, és átengedik a teret valami sokkal nagyobb, de mégis észrevehetetlennek.

Hányszor kerestük a boldogságot a külsőben, a következő lépésben, a "majd akkor leszek" ígéretében? És hányszor futottunk zsákutcába, amikor az elvárt dolog megérkezett, mégis üresség tátongott mögötte? A lélek hallgatag várakozása nem egy konkrét eseményre fókuszál. Nincs célpontja, nincsenek feltételei. Ez egy belső állapot, egy tudatosság, amely felismeri, hogy a létezés önmagában is egy ajándék. Mint amikor egy hosszú út után leülünk egy öreg fa árnyékába, és egyszerűen csak vagyunk. Figyeljük a szél suhanását a levelek közt, érezzük a föld szilárdságát magunk alatt, és nem várunk semmit, mégis teljesség vesz körül.

Ez a fajta várakozás nem a jövőbe tekint, hanem a jelen tágasságában terpeszkedik. Felismeri, hogy minden pillanat egy lehetőség. Lehetőség a kapcsolódásra, az elfogadásra, a megélésre. Lehet, hogy egy régóta dédelgetett álom beteljesülése kopogtat az ajtón, de az is lehet, hogy csak egy váratlan, apró mosoly érkezik. A lélek hallgatag várakozása nem ragaszkodik semmihez. Engedi, hogy az élet a maga ritmusában bontakozzon ki, és abban a tudatban pihen meg, hogy minden, ami érkezik – legyen az öröm vagy fájdalom – a fejlődésünk része. Ahogy a Nap is türelemmel várja a hajnalt, mielőtt kibontja sugarait, úgy vár a lélek is