A Hallgatásból Sarjadó Jelenlét

Vajon hány alkalommal rohanunk el a legfontosabb találkozó mellett? Nem egy távoli mester, nem egy rég elfeledett jós szava, hanem a saját lényünk halk suttogása az, amiért oly sokszor süketekké válunk. Keresünk, kutatunk, olvasunk és hallgatunk, miközben a válaszok már régóta bennünk lakoznak, csendes, láthatatlan rezdülésként. Gondolatok örvénye ránt magával nap mint nap, tervek szövődnek, feladatok tornyosulnak, és mire észrevesszük, a csend, a valódi, mély csend luxussá vált. Pedig éppen a hallgatás az az aranyhíd, ami önmagunkhoz, a belső forráshoz vezet.

Nem a külvilág zajának elnémításáról beszélek elsősorban, bár az is áldásos lehet. Sokkal inkább a belső dialógus finomításáról, a folytonos elmélkedés, kritizálás, elemzés hangjainak enyhítéséről. Amikor a Jupiter a Halakba lép, vagy a Szaturnusz a Vízöntőbe, az égi üzenetek sokszor arra invitálnak minket, hogy lassítsunk, figyeljünk befelé. De mi van akkor, ha nem várjuk meg az égi jeleket? Ha önmagunk döntünk úgy, hogy ma szánunk tíz percet, húsz percet, akár csak egy lélegzetvételnyi időt a teljes hallgatásra? Nem gondolunk semmire, nem tervezünk semmit, csak vagyunk.

Ebben a teremtő csendben születik meg a jelenlét. Feloldódnak a határok a múlt és a jövő között, és csak a tiszta, vibráló most marad. Ilyenkor érezhetjük meg a finom rezdüléseket, a megérzéseket, a tudást, ami nem könyvekből vagy tanítóktól jött, hanem a legmélyebb lényünkből fakad. Mintha egy kristálytiszta tó fenekére pillantanánk, ahol minden láthatóvá válik, ami a felszín fodrozódásában rejtve volt. Engedjük meg magunknak ezt a találkozást. Engedjük meg magunknak a hallgatás luxusát, mert ebből a csendből sarjad a legerősebb, legtisztább jelenlét,