A Hálóba Szőtt Csillagpor

Lélekutamon járva, gyakran elgondolkodom, mennyi mindent építünk fel magunk köré, mennyi réteget húzunk magunkra, amelyek aztán elválasztanak bennünket attól, akik valójában vagyunk. Emlékszem, egyszer egy idős mester azt mondta nekem: „Az ember élete olyan, mint egy pókháló, melybe belesüpped, minden szál egy gondolat, egy félelem, egy elvárás. De a hálóban ott van a hajnali harmat csillogása is, a létezés tiszta, eredeti fénye.” Hosszú ideig tartott, mire megértettem, mire is gondol valójában. Nem arról van szó, hogy rossz a háló, amit szövünk – hiszen az adja meg a formánkat, az tart minket egyben a fizikai síkon. A kihívás az, hogy ne engedjük, hogy a szálak elhomályosítsák azt a ragyogást, ami belőlünk fakad, azt a csillagport, ami minden sejtünkben ott szunnyad. Gyakran elveszünk a részletekben, a múló pillanatok zajában, és elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk a csoda, a végtelen univerzum parányi, de annál jelentőségteljesebb része. Mint a fénylő Skorpió telihold idején, amikor a mélyben rejlő igazságok törnek a felszínre, úgy mi is előhozhatjuk magunkból a legtisztább, legfényesebb esszenciánkat. Nem kell semmit tennünk érte, csak emlékezni, csak lecsendesedni, és hagyni, hogy a hálóba szőtt csillagpor újra felragyogjon. A külső zajok elengedése, a belső csend megteremtése – ez az a gyakorlat, ami visszavezet minket önmagunkhoz, a lényegünkhöz. A csillagpor ott van bennünk, mindig is ott volt, csak néha elfelejtjük, hogy létezik. És amikor rájövünk, hogy nem kell keresnünk, mert mindig is birtokunkban volt, akkor a háló is megváltozik, és nem börtön, hanem egy tükör lesz, ami visszatükrözi a bennünk lakozó végtelen fényt.