A Halogatás Galenit Foszlányai

A napfény átszűrődött a függönyön, aranyló porfelhőket táncoltatva a szobában. Tudtam, mit kellene tennem. Egy régóta húzódó projekt várt rám, aminek a befejezése nem csupán szakmai, de lelki elégedettséget is hozott volna. Mégis, valami visszatartott. Mintha egy láthatatlan kéz szorította volna a torkomat, akadályozva, hogy kimondjam a szót, hogy elinduljak. A halogatás sötét árnyékai borították be a lelkemet.

Olyan volt, mint egy szürke galenitkő, amit a zsebemben hordok – súlyos, hideg és látszólag ártalmatlan. Pedig lassan, de biztosan elszívja az energiámat. Ahogy teltek a percek, majd órák, a bűntudat egyre jobban felerősödött. Forgattam a galenitet a kezemben – azaz a halogatást a tudatomban -, kerestem rajta a hibát, ami miatt nem enged el. Hiszen tudtam, mi a teendő! Tudtam, hogy a félelem a tökéletesség iránti vágy mögé bújik. Féltem a kudarctól, attól, hogy nem leszek elég jó.

Egy mély lélegzetet vettem, és emlékeztem egy régi mesterre, aki egyszer azt mondta: „A cselekvésben rejlik a gyógyír a félelemre.” A galenit foszlányokat, amiket a halogatás formált a lelkemben, nem tudtam azonnal eltüntetni. De elkezdtem összeszedni őket, apró, szisztematikus lépésekkel. Mindegyik befejezett feladat egy-egy apró szilánkot tört le a kőről. Végül, napok múlva, mikor az utolsó simításokat is elvégeztem, a galenit már csak egy apró, elhanyagolható szemcse maradt a zsebemben. Ekkor értettem meg igazán: a halogatás nem egy szikla, hanem egy halom foszlány, amiket csak kitartással és apró lépésekkel lehet eltakarítani.