A Halogatás Ólom Leple

Néha úgy érzem, mintha egy súlyos, ólomból font lepel borulna rám, ami minden mozdulatomat lassítja, minden gondolatomat megnehezíti. Ez a lepel a halogatás. Nem a lustaság az, ami a földhöz szegez, hanem egy mélyebb félelem. A félelem attól, hogy nem leszek elég jó, hogy elbukom, hogy csalódást okozok. Ez a félelem annyira erős, hogy inkább választom a tehetetlenséget, a cselekvés helyett a várakozást. Várok a tökéletes pillanatra, a megfelelő hangulatra, a csillagok ideális együttállására. De a tökéletes pillanat sosem érkezik el. Mindig lesz valami, ami miatt habozom, ami miatt kifogást keresek. A halogatás nem más, mint a saját magam elől való menekülés. Menekülés a lehetőségek, a fejlődés, a boldogság elől. Pedig a megoldás egyszerűbb, mint gondolnám: le kell vetnem az ólom leplet. Nem kell tökéletesnek lennem, elég, ha elkezdem. Egy apró lépés, egy kis mozdulat is elég ahhoz, hogy a lepel meglazuljon, hogy a fény átszűrődjön rajta. És talán, csak talán, a végén rájövök, hogy az igazi csoda nem a tökéletességben rejlik, hanem a bátorságban, hogy el merem kezdeni, még akkor is, ha félek.