A Hamis Biztonság Aranyketrece

Olyan sokáig kerestem a biztonságot. Állandó, megbízható pontot, ahol a világ zajai, a bizonytalanság szele megáll, mielőtt elérne. Ahol végre megpihenhetek, és nem kell többé attól tartanom, hogy a jövő hullámai elsodorják mindazt, amit felépítettem. Felépítettem magam köré egy aranyketrecet. A napjaim kiszámíthatóak, a kapcsolataim stabilak, a munkám biztonságos. Minden a helyén volt. De a szívem nem volt a helyén. Egyre gyakrabban éreztem fullasztó szorongást, egyfajta néma kiáltást a lelkem mélyéről.

Egyik este, álmatlanul forgolódva, hirtelen eszembe jutott egy régi mese egy madárról, aki aranyketrecben él, de sosem énekelt. Mert hiába a ragyogás, a luxus, a biztonság, a ketrec akkor is ketrec marad. Rádöbbentem, hogy a biztonság iránti vágyam egy börtönt teremtett körém. Egy olyan börtönt, ahol nincs hely a spontaneitásnak, a kockázatnak, az igazi, mély kapcsolatoknak.

A biztonság nem abban rejlik, hogy mindent kontrollálunk, hanem abban, hogy megtanulunk bízni. Bízni magunkban, bízni az Univerzumban, bízni abban, hogy bármi is történik, képesek leszünk megbirkózni vele. Ahogyan a mag is csak akkor tud gyökereket ereszteni és virágba borulni, ha kimerészkedik a föld mélyéről a fényre, úgy nekünk is le kell mondanunk a hamis biztonságról, ha igazán élni akarunk. Az aranyketrec csillogó rácsai között sosem fogjuk meglátni a végtelen égboltot.