A Hamisság Ólom Virágpora

Tudod, van az a pillanat, amikor a tükörbe nézel, és nem azt látod, aki valójában vagy. Nem a sebezhető, a gyarló, az esendő embert, hanem egy gondosan felépített álarcot. Egy képet, amit másoknak mutatsz, mert azt hiszed, azzal nyersz elismerést, szeretet, vagy épp elkerülöd a fájdalmat. Ez a hamisság ólom virágpora, ami lassan beterít mindent. Beleivódik a bőrödbe, a gondolataidba, a tetteidbe.

Emlékszem, egy nap sétáltam az erdőben, és gyönyörű virágokat láttam. Ám amikor közelebb mentem, észrevettem, hogy mindegyikükre vékony ólomréteg rakódott. Elvesztették a színüket, a vibrálásukat, a valódi esszenciájukat. Pontosan, mint én. Észrevettem, hogy már rég nem merek őszinte lenni. Elhallgatom a félelmeimet, a kétségeimet, a valódi vágyaimat, mert félek, hogy kinevetnek, elutasítanak, vagy épp nem értenek meg.

De mi az ára ennek a hamisságnak? A lélek fulladása. Egyre távolabb kerülsz önmagadtól, egyre jobban elveszel a szerepek labirintusában. Érzed a súlyt, az ólom virágpor okozta bénultságot, de nem tudod lerázni. Mert már hozzászoktál a kényelmes hazugsághoz.

Pedig a szabadság ott kezdődik, amikor lemered venni az álarcot. Amikor megbocsátasz magadnak a gyengeségeidért, és elfogadod a tökéletlenségeidet. Amikor őszintén vállalod a valódi énedet, a maga minden szépségével és hibájával együtt. A hamisság ólom virágporát csak a szeretet napja olvaszthatja le. Kezdd a szeretetet magaddal.