A Harag Bazaltszürke Labirintusa

A harag... legtöbbször sötét, sziklás labirintusként képzelem el. Falai bazaltszürkék, élesek, a kivezető út pedig láthatatlan. Belépünk, mert valami fáj, valami igazságtalan, valami sértő. A labirintus pedig bezárul mögöttünk. A falak közt visszhangoznak a kiabálások, a vádak, a megbánások. Minden sarkon újabb és újabb sérelmek leselkednek, táplálva a düht. A Minótaurosz itt nem egy szörny, hanem a saját egónk, ami féltékenyen őrzi a fájdalmunkat.

Azt hisszük, ha elég hangosan kiabálunk, ha elég erősen csapkodjuk a falakat, akkor kitörünk. Pedig nem. A harag nem erővel győzhető le, hanem csenddel. Az egyetlen kiút, ha megállunk, és hallgatunk. Hallgatunk a szívünkben lakozó kisgyerekre, aki fél, aki védtelen, aki szeretetre vágyik. Ő az, aki igazán dühös, mert azt hiszi, elhagyatott. Ha meghallgatjuk, ha megvigasztaljuk, a bazaltszürke falak lassan elkezdenek repedezni, és a repedéseken át beszűrődik egy halvány fény. Ez a fény a megbocsátás fénye, ami nem azt jelenti, hogy helyeseljük, ami történt, hanem azt, hogy elengedjük a fájdalmat. És amikor a harag labirintusa szétesik, ott állunk a szabadban, könnyű szívvel, készen arra, hogy továbblépjünk. A harag egy tanítómester, aki megmutatja, hol sérült a lelkünk. A feladatunk pedig az, hogy begyógyítsuk ezeket a sebeket, nem pedig, hogy újra meg újra felszakítsuk őket.