A Harag Bíbor Viharfelhői

Néha, a lélek tájképén váratlanul sötét felhők gyülekeznek. Bíborvörös, izzó viharfelhők, melyek a harag keserű esőjét ígérik. Ismerem ezt az érzést. Ott lappang mélyen, egy eldugott barlangban a szívem alatt, s néha, egy rossz szó, egy igazságtalan tett, egy elszalasztott lehetőség szikrája elég ahhoz, hogy felszínre törjön.

Ma reggel egy ilyen felhő gyülekezett bennem. A buszsofőr gorombán szólt, mert lassan kerestem az aprót. Pillanatok alatt éreztem, ahogy a forróság végigfut az ereimen, a szavak pedig maró savként gyűlnek a torkomban. Legszívesebben visszaszóltam volna, sőt, legszívesebben elmondtam volna a véleményem a világról is, ami ilyen embereket nevel.

De ekkor eszembe jutott egy régi történet egy szerzetesről, aki azt tanította: "A harag olyan, mint egy izzó parázs. Ha megragadod, te égsz meg vele." Mély levegőt vettem, és emlékeztettem magam, hogy a sofőr haragja valószínűleg nem rólam szól, hanem az ő saját belső viharairól. Elengedtem a pillanatot, hagytam, hogy a felhők továbbsodródjanak.

Nem volt könnyű. A harag csábító, igazolja a sérelmeinket, erőt ad a gyengeség pillanataiban. De emlékezzünk rá, hogy ez az erő illúzió. A valódi erő abban rejlik, hogy képesek vagyunk uralkodni az érzelmeinken, és nem engedjük, hogy azok uralkodjanak rajtunk. Hogy a bíbor viharfelhők helyett inkább a kék égbolt nyugalmát válasszuk a szívünkben. Mert a harag csak elválaszt minket a békétől, a szeretettől és önmagunktól.