A Harag Borostyán Fogsága

A harag… olykor borostyánként dermed ránk, megőrizve egy letűnt pillanatot, egy elkövetett sérelmet, egy el nem engedett fájdalmat. Csillogó, mézédes csapdája ez a léleknek, melyben az idő megáll, és a régi sebek sosem gyógyulnak be teljesen. Emlékszem, ahogy nagymamám mesélte, egyszer talált egy borostyánba zárt pókocskát. Gyönyörű volt, de megkövült, örökre fogoly maradt. Én is sokáig őrizgettem a magam borostyánjait, bennük azokat az embereket, akik valaha megbántottak. De rájöttem, hogy a harag nem a másik embert bünteti, hanem engem zár be a múltba. A borostyán lehet szép, de nem engedi szabadon a benne rejlő életet. Elengedni a haragot nem azt jelenti, hogy elfogadom a történteket, hanem azt, hogy szabadon engedem magam a jövőbe. Letöröm a borostyánt, elengedem a pókocskát, és engedem, hogy a napfény új életre keltse a sebek helyén.