A Harag Borostyánba Zárt Szúnyogja

A harag néha úgy kúszik be az életünkbe, mint egy apró, zümmögő szúnyog a nyári alkonyatban. Először alig vesszük észre, csak egy enyhe irritáció, egy halk zúgolódás a lélek mélyén. Aztán egyszer csak megcsíp, és a helye viszketni kezd, egyre jobban, míg végül kétségbeesetten vakarjuk, hátha enyhül a kín. De a harag, mint a borostyán, idővel mindent befoglal. Rögzíti a pillanatot, a sérelmet, a fájdalmat, és örökre megőrzi tökéletes, ám dermedt másolatát.

Egy idős mester mesélte, hogy egykor ő maga is haragot hordozott a szívében, egy régi igazságtalanság miatt. Évekig dédelgette ezt az érzést, táplálta sérelmeivel és vágyakozással a megtorlásra. A harag volt a pajzsa, a fegyvere, a mentsége. Ám egy napon, ahogy a tengerparton sétált, talált egy darab borostyánt. A borostyánban egy apró, tökéletesen megőrzött szúnyog pihent. A mester ránézett a szúnyogra, és hirtelen megértette. Ő is ugyanabban a helyzetben volt, mint a szúnyog. A haragja befogta őt, megőrizte a múltban, megakadályozta, hogy tovább lépjen, hogy éljen.

Abban a pillanatban a mester ledobta a borostyánt a tengerbe. A hullámok elnyelték a követ, és a harag szorítása lassan engedni kezdett. Nem felejtett, de elengedte a fájdalmat, a dühöt, a bosszúvágyat. Megértette, hogy a harag nem a másik ember büntetése, hanem a saját maga börtöne. És ha a harag borostyánná válik a lelkünkben, a mi dolgunk, hogy megtörjük, hogy szabadjára engedjük önmagunkat a dermedt múlt fogságából.