A Harag Éjfélkék Sárkánya

A harag. Éjfélkék sárkány, mélyen bennünk szunnyad, pikkelyei alatt izzó parázs. Nem ördögi teremtmény, pusztán egy hatalmas erő, melyet megtanulhatunk irányítani, vagy hagyhatjuk, hogy felemésszen. Évekig próbáltam elfojtani, dugdosni a lélek sötét zugaiba, de a sárkány nem tűnt el. Csupán egyre nagyobb és dühösebb lett a csendben. Aztán egy nap, egy fájdalmas felismerés nyomán rájöttem: nem elnyomni kell, hanem megérteni. Megkérdezni, miért dühös? Mit véd? Milyen régi seb emléke kísérti? Mikor lecsendesítettem a zajt magam körül, és a sárkány szemébe néztem, megláttam a félelmet. Azt a mély, ősi félelmet, hogy nem vagyok elég, hogy nem szeretnek, hogy elveszítem azt, ami fontos. A harag csupán a páncél volt, a védelem, ami mögé bújt. És akkor megértettem: a sárkány nem az ellenségem. Ő a leghűségesebb őrzőm, aki a gyógyulásra váró sebeket védi. Most, ha a harag éjfélkék sárkánya felébred bennem, nem elfojtom, hanem hívom, hogy üljünk le egymás mellé a tűzhöz. Meghallgatom, mit akar mondani. És hálát adok neki, amiért emlékeztet, hogy még van dolgom önmagammal. A sárkány nem tűnik el, de a tüze már nem éget. Inkább melegít, és segít a lélek sötét éjszakáiban rátalálni az ösvényre.