A Harag Fekete Opálkígyója

A harag, ez a fekete opálkígyó, oly halkan tekeredik rá a szívre. Nem jön robajjal, nem harsogja el magát. Eleinte csak egy apró, hűvös érzés, egy szúrós gondolat, mint egy pici, fekete kavics a cipőben. Aztán, napról napra, egyre jobban nyom, egyre jobban irritál, mígnem észrevétlenül átalakul egy tekeredő, fullasztó kígyóvá. A mérge lassan szétáramlik, eltorzítva a látásunkat, megbénítva a szeretetet.

Emlékszem, egy régi történetre, egy idős kertészre, akinek a szomszédja állandóan irigykedett a gyönyörű rózsakertjére. A szomszéd haragot szított, kártevőket szórt a rózsákra, mérgezte a talajt. A kertész először dühös lett, de aztán rájött, hogy a haragja ugyanazt teszi vele, mint a méreg a rózsákkal. Elkezdett a saját kertjére figyelni, a saját rózsáit táplálni, és a szeretet erejével legyőzni a mérget. A rózsái még szebben virágoztak, illatuk betöltötte az egész környéket, és végül a szomszéd szíve is megenyhült.

A harag kígyója nem tűnik el nyomtalanul, de a méregtelenítés lehetséges. A kulcs a tudatosság. Amikor érezzük a hűvös érintését, a szúró gondolatot, álljunk meg. Lélegezzünk mélyeket. Kérdezzük meg magunktól: Valóban ez az, ami irányítani akar? Valóban át akarom adni magam ennek a sötétségnek? A válasz mindig a szívünkben van. És a szívünk – ha hagyjuk – mindig a szeretet felé vezet. Ne engedjük, hogy a fekete opál elvakítson, ragyogtassuk inkább a saját belső fényünket.