A Harag Gránát Vörös Kútja

A harag, a mélyről feltörő, gránátvörös kút. Sokáig azt hittem, veszélyes, méregtartalmú forrás, amit el kell zárni, le kell fedni, el kell rejteni a világ elől, és még önmagam elől is. Kerültem a felszínre törését, elfojtottam, igyekeztem más, „elfogadhatóbb” érzelmekkel palástolni. Mosollyal, jóindulattal, engedékenységgel. Aztán egy nap, mikor a lefedő kövek már nem bírták a nyomást, robbanásszerűen tört fel, mindent elárasztva maga körül. Akkor értettem meg, hogy nem a kút maga a probléma, hanem az, ahogy kezelem. A harag nem pusztán romboló erő. Ha megengedem neki, hogy áramoljon, ha nem ítélem el, hanem megfigyelem a mélyén rejlő igazságot, akkor a bennem lakozó igazságtalanságra, a meg nem hallott hangra, a be nem gyógyult sebre mutat rá. A harag, a jogos önvédelem ősi ösztöne, ami arra emlékeztet, hogy érdemes vagyok a tiszteletre, a szeretetre, a megbecsülésre. Ha elfogadom a gránátvörös kút létezését, akkor nem kell félnem a kitörésétől. Megtanulhatok meríteni belőle, felismerni az üzenetét, és az új energiát bölcsen, építő módon használni.