A Harag Hematit Ketrecének Rácsai

A harag… egy nehéz, vörös köpeny, mely ólomsúlyként húzza le a vállakat. A hematit köve, melyben a föld mélye forrong, éppúgy magában hordozza a teremtő erőt, mint a pusztítót. Látom magam előtt a ketrecet, mely a haragom rabságában tartja. Vasrácsok, melyek a sérelmek, a fájdalmak, az igazságtalanságok éles szilánkjaitól vertek gyökeret bennem. És bent, a mélyben, ott tombol az oroszlán.

Sokáig azt hittem, a ketrec tart biztonságban, óv attól, hogy a haragom másokat megsebezzen. De rá kellett jönnöm, hogy épp ellenkezőleg: a ketrec az, ami táplálja a dühöt. A bezártság, a tehetetlenség érzése az, ami egyre erősebbé teszi a vadállatot.

Egyik nap aztán, mikor a Nap a Skorpió jegyében járt, mélyen magamba néztem. Észrevettem a kulcsot, mely a ketrecet zárja. Nem kívülről, nem valaki más tartotta fogva a haragomat. A kulcs mindig is nálam volt. A kulcs pedig a megbocsátás. Nem a másiknak, hanem magamnak. Megbocsátani magamnak, hogy hagytam, hogy a fájdalom ketrecbe zárjon. Megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam másképp kezelni a helyzetet.

És ahogy kinyitottam a hematit ketrec rácsait, az oroszlán nem rontott ki dühösen. Ekkor láttam, hogy valójában nem is oroszlán volt, hanem egy megsebzett, félelmetes tekintetű kölyök. Szüksége volt szeretetre, elfogadásra, és gyógyulásra. Hagytam, hogy a fény átjárja a ketrecet, és a haragom, ez a vörös energia, elkezdett átalakulni. Kitartássá, erővé, és önvédelemmé. Megértettem, hogy a harag nem ellenség, hanem egy jelzőfény, mely megmutatja, hol van még gyógyítanivaló bennem.