A Harag Jáspis Vulkanizmusa

A harag… gyakran festik démoni színben, pedig benne is ott szunnyad az isteni szikra, csak épp egy vulkán mélyén fortyog. Évekig elnyomtam. Udvarias mosollyal takartam a fortyogó lávát, kedves szavakkal fojtottam el a sistergő gőzöket. Azt hittem, erény a türelem, a béketűrés. Pedig csak elástam a saját igazságomat.

Aztán egy nap kitört. A felszínre tört minden elfojtott fájdalom, minden igazságtalanság, minden kimondatlan szó. A jáspis vulkán fortyogott bennem, vörösen izzott a düh. Szégyelltem magam. "Nem szabad haragudni!" – suttogta belém a neveltetésem kórus.

De aztán megláttam a lávafolyam mögött a tisztító erőt. A harag nem önmagában rossz. Olyan, mint a tűz: fűthet, világíthat, de rombolhat is. Rajtam múlik, hogyan használom. A harag megmutatja, mi az, ami nem stimmel, ami igazságtalan, ami bánt. Rámutat a határaimra, és arra ösztönöz, hogy kiálljak magamért.

Most már nem félek tőle. Nem elfojtom, hanem meghallgatom. Megpróbálom megérteni, mit akar üzenni. Mert a harag néha a legtisztább szeretet, a legmélyebb önvédelem formája. Ha bölcsen kezelem, a jáspis vulkán nem rombol, hanem épít. Új alapokat teremt, ahol az igazi Én virágozhat.