A Harag Obszidián Fekete Pillangója

Ma a haraggal néztem szembe. Nem a lobogó, pusztító tűzzel, hanem a csendes, belül fortyogóval. Észrevettem, ahogy a mellkasomban fészket ver, egy obszidián fekete pillangó, mozdulatlan szárnyakkal. Nem karmolt, nem harapott, csak ott volt, egy sötét teher, ami a levegőt is elszívta.

Értettem már, hogy a harag nem ellenség, hanem egy torz tükör. Visszaveri azt a fájdalmat, amit nem tudunk megfogalmazni, azokat a határokat, amiket átléptek, azokat a szükségleteket, amik kielégítetlenek maradtak. De ma valami mást is megláttam benne. A pillangóban benne rejlett a potenciál. A sötétség mélyén ott volt a lehetőség a transzformációra.

Ha a pillangó szárnyra kapna, vajon hova repülne? Talán a gyógyulás virágoskertjébe? Talán a megértés napfényes tisztására? Vagy visszatérne a fájdalom forrásához, hogy konfrontálódjon vele? Nem tudom. De azt igen, hogy nem szabad elfojtanom. Meg kell engednem neki, hogy létezzen, hogy érezzem a súlyát, hogy tanuljak belőle. Mert csak így lehet a sötétségből fény, a haragból bölcsesség, az obszidiánból valami, ami szárnyra képes.