A Harag Obszidián Fekete Tükre

Sötét tükör ragyog a lelkem mélyén. Obszidián. A harag tükre ez. Sokáig kerültem, mert féltem a visszatükröződő képtől. A torz vonásoktól, a vicsorgó száj ívétől, a gyűlölettől izzó tekintettől. Azt hittem, nem én vagyok az. Azt hittem, a harag idegen bennem, valami, ami kívülről tapadt rám.

De a csendben, a magány mély kútjában, a tükör egyre hívogatóbb lett. Tudtam, hogy szembe kell néznem vele. Nem azért, hogy megsemmisítsen, hanem hogy megértsen. Mert a harag nem ellenség, hanem egy összetett üzenet hordozója. Egy jelzés arról, hogy valami mélyen belül sérült, igazságtalanul bántalmaztak, elárultak.

A tükör nem hazudik. Megmutatja a gyermeki sebet, a félelmet a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenség kínját. De nem csak ezt. Megmutatja az erőt is, ami a haraggal együtt született. A túlélés ösztönét, a védekezés képességét, a tüzet, ami képes lerombolni a régi, fájdalmas korlátokat.

És ahogy egyre mélyebbre nézek a fekete tükörbe, a harag lassan átalakul. Megbocsátássá, elfogadássá, önmagam iránti szeretetté. Mert a tükör nem csak a sötétséget mutatja, hanem a benne rejlő fényt is. Azt a fényt, ami képes feloldani a gyűlöletet, és utat engedni a gyógyulásnak. Tudom, a Skorpió árnyékos oldalát jártam, ideje a fény felé fordulni. A harag nem a vég, hanem egy új kezdet. A lehetőség, hogy megtanuljam szeretni és elfogadni önmagam, minden hibámmal és tökéletlenségemmel együtt.