A Harag Obszidián Vulkanjai

A harag. Egy mélyen szunnyadó vulkán bennünk, melynek krátere sosem alszik teljesen. Én magam is éreztem, ahogy forró lávaként feltör, elönt mindent, ami utamba kerül. Nemrég egy barátom cselekedetei váltották ki belőlem ezt a pusztító erőt. Úgy éreztem, elárult, kihasznált. A düh lángjai emésztettek, sötét füstje eltakarta a józan ítélőképességem.

Ekkor, egy éjszaka, álmodtam. Egy végtelen, fekete mezőn álltam, ahol apró, izzó vulkánok pöfékeltek körülöttem. Egy bölcs öregasszony jelent meg, és egy darab fekete obszidiánt nyújtott felém. "Ez a kő a te haragod tükörképe" - mondta. "Ha nem tanulsz meg bánni vele, felemészt téged is, és mindent, ami körülötted van."

A kőbe néztem, és megláttam a saját tükörképemet, torzultan, elcsúfítva a haragtól. Megértettem, hogy a harag nem más, mint egy fájdalmas seb, mely gyógyulásra vár. Nem a barátom volt a hibás, hanem az én saját feldolgozatlan traumáim, melyek a felszínre törtek az ő cselekedetei által. Az obszidián elnyelte a dühömet, a vulkánok pedig elcsendesedtek.

Felébredve tudtam, hogy a harag nem ellenség, hanem egy jelzés. Egy jelzés arra, hogy valami mélyen bennem gyógyulásra szorul. Ahelyett, hogy megpróbálnám elnyomni, inkább elfogadom és megvizsgálom, mi az, ami kiváltotta. Lassan, türelmesen, a haragom elkezd átalakulni megértéssé, elfogadássá és végül szeretetté. Az obszidián vulkánok helyén pedig lassan virágok kezdenek nyílni.