A Harag Vörös Kősziklái

A harag... sokszor a pokol tornácának vörös kősziklái magasodnak fel bennünk. Érzés, mely lángra lobbanthat, de felemészthet is. Emlékszem, egy nyári napon, mikor a nap égetően tűzött, egy apró nézeteltérésből hatalmas vihar kerekedett a családban. A szavak, mint forró láva, ömlöttek, perzselve mindent maguk körül. Éreztem, ahogy a mellkasomban egyre jobban lüktet a harag, sötét vörös színnel festve be a világot. Akkor, ott, abban a pillanatban, a legkönnyebb lett volna visszavágni, olajat önteni a tűzre.

De valami visszatartott. Egy apró, halk hang a lelkem mélyén, ami arra emlékeztetett, hogy a harag nem old meg semmit, csak újabb sebeket ejt. Kiléptem a szobából, és a kertben találtam menedéket. Néztem a napot, ahogy a fák levelein át ragyog, és próbáltam megnyugodni. Tudtam, hogy a harag bennem van, de nem kell, hogy eluralkodjon rajtam. Ahelyett, hogy táplálnám a tüzet, elhatároztam, hogy lecsendesítem. Mély levegőt vettem, és elképzeltem, hogy a harag vörös kősziklái lassan, de biztosan lehűlnek, szürkévé, majd végül semmivé válnak. Ez nem azt jelenti, hogy el kell nyomni az érzést, hanem azt, hogy uralni kell. A harag egy jelzés, hogy valami nincs rendben, de nem kell, hogy mi váljunk a pusztítás eszközévé. Tanuljuk meg a vörös kövek erejét átalakítani, s belőlük a megértés sziklakertjét építeni.