A Harag Vörös Sárkánykönnyei

A harag. Egy izzó, vörös sárkány, mely bennünk szunnyad. Érezzük a forróságát, halljuk a morgását mélyen odabent. Sokáig azt hittem, el kell fojtanom. Elzárni a legmélyebb barlangba, nehogy kitörjön és mindent felperzseljen.

Egy régi öregasszony, a hegyek között élve, tanított meg mást. "Kisfiam – mondta, a ráncai mély barázdákként szelték arcát –, a sárkány nem ellenség. Ő az őrződ. A tűz, ami benne ég, nem pusztításra született. Hanem arra, hogy megvédjen téged."

Megértettem. A harag nem rossz, hanem jelzés. A határaim megsértésének, az igazságtalanságnak, a saját magam elárulásának a jelzése. Amikor a sárkány felébred, nem elfojtanom kell, hanem meghallgatnom. Meg kell vizsgálnom, mi váltotta ki a tüzét. Hol sérült a lelkem? Mit kell megvédenem?

Azóta a haragot nem félelemmel, hanem kíváncsisággal közelítem meg. A sárkányt már nem láncolom le. Nézem, ahogy szárnyal, ahogy a tűz lángja bevilágítja a bennem rejlő sötétséget. És amikor a lángok csillapodnak, vörös sárkánykönnyek hullanak a földre. Ezek a könnyek tisztítanak meg, mutatják meg, hogy mit kell gyógyítanom. Hisz a sárkány is csak védeni akar. Engem.