A Hazugság Obszidián Repedései

A tükör nem hazudik, tartja a mondás. De mi van akkor, ha mi hazudunk a tükörnek? Ha a valóságot elfedő, gondosan felépített képet mutatunk magunkról, abban a reményben, hogy elhisszük mi is? Évekig éltem így. Minden mosolyom kalkulált, minden szavam megfontolt volt, a cél az, hogy tökéletes illúziót teremtsek magam körül. Egy olyan ember illúzióját, aki erős, sikeres és boldog.

Aztán egy nap, a tükörben megláttam a repedéseket. Apró, finom vonalakat, melyek az arcvonásaimon futottak végig, mintha egy finom obszián üveg kezdene törni. Ezek nem a ráncok voltak. Ezek a hazugságok nyomai voltak. Minden egyes elhallgatott igazság, minden egyes elfojtott érzés, minden egyes álarc, melyet viseltem, nyomot hagyott.

Megijedtem. Éreztem, hogy a maszk kezd leolvadni, és ha ez megtörténik, meglátják a valódi énem – a sebezhető, bizonytalan, és néha félő valakit. De ahogy mélyebbre néztem a repedésekbe, rájöttem, hogy nem a gyengeséget mutatják, hanem a valóságot. Azt, hogy ember vagyok. Hogy hibázok. Hogy néha fáj. És hogy ez rendben van.

A repedések az obsziánon nem meggyengítik, hanem egyedivé teszik. Emlékeztetnek az útra, melyet bejártam, a harcokra, melyeket megvívtam, és az igazságra, melyet megtaláltam önmagamban. Most már nem félek mutatni a repedéseimet. Mert tudom, hogy ezek tesznek engem azzá, aki vagyok. És ez az, ami igazán számít. A tökéletlenségemben rejlik az én tökéletes valóságom.