A Hazugság Ónix Labirintusa

Beléptem a Hazugság Ónix Labirintusába. A falak hidegek, tükröződnek, de sosem a valóságot mutatják. Mindenhol álarcok hevernek, eldobott szerepek, beteljesületlen ígéretek. Eleinte azt hittem, mások álarcait látom, mások hazugságaiba botlok. Megvetően néztem a csillogó hazugságokat, a felületes mázakat, a kicsinyes önigazolásokat. Aztán egy sarkon fordulva megpillantottam a saját tükörképem. Rajtam is álarc volt. Egy álarc, amit a félelem festett. Egy álarc, ami eltakarta a sebezhetőségemet, a valódi vágyaimat. Letéptem. Az arc szétmállott a kezemben, mint a por. A labirintus falai lassan átlátszóvá váltak. Az Ónix helyét ametiszt vette át, és a labirintus helyén egy kristálytiszta tó csillogott. Megértettem, hogy a hazugság nem más, mint a valóságtól való félelem szülötte. És hogy a valódi szabadság a tükörbe nézés bátorságában rejlik.