A Hiány Ametiszt Érintése

A hiány… gyakran elkerüljük, mint forró követ, pedig épp abban rejlik az egyik legmélyebb lecke. Nem a betöltés kényszeres vágyában, hanem abban a csendes térben, ami akkor keletkezik, amikor valami vagy valaki nincs többé. Egy elveszett barátság űrje, egy beteljesületlen álom csonkja, a gyermekkor elszállt illata – mind-mind hiányok, amik fájdalmasan hasítanak belénk.

Egy éjszaka, mikor a Hold skorpiói árnyékokat festett a falra, egy régi napló került a kezembe. Évekkel ezelőtt írtam, tele tervekkel, reményekkel, vágyakkal. Sokuk sosem valósult meg. Elöntött a hiány. Hiányzott az az énem, aki még hitt ezekben a dolgokban, aki még tele volt naiv lelkesedéssel.

De ahogy tovább lapoztam, észrevettem, hogy a hiány nem üres. Nem egy fekete lyuk, ami mindent elnyel. Hanem egyfajta ametiszt érintés. Finom rezgés, ami emlékeztet arra, ami volt, ami lehetett volna, és ami sosem lesz. De ami formált, tanított, erősebbé tett.

A hiány nem az ellenségünk. Hanem egy tükör, ami visszatükrözi a szeretetünket, a vágyainkat, a veszteségeinket. Egy emlékeztető, hogy semmi sem tart örökké, és hogy minden változik, áramlik. Hogy az élet maga a változás, a születés és elmúlás örök körforgása. És hogy a hiány, bár fájdalmas, elvezethet a mélyebb önismerethez, a nagyobb elfogadáshoz. Engedjük, hogy az Ametiszt érintése átjárjon, és meglássuk a szépséget a tökéletlenségben.